Egy fegyver két oldalán
Christopher őrmesternek mindent el kellett veszítenie, hogy ma az legyen, aki: egy förtelmes ember, de egy hozzáértő rendőr. Élete szerelmének meggyilkolása, a depresszió legsötétebb bugyrába száműzte több, mint egy évre. Elvesztette a hitét, hogy aztán újra megtalálja és ezt valaki most ismét el akarja tőle venni…
Minden lélekjelenlétére szüksége van, hogy ne ragadja magával a pánik, amikor egy őrült újra a szerettei életének fenyegetésével vissza akarja taszítani a marcangoló bűntudatba és fájdalomba. Vajon megbirkózik vele? Vagy visszakerül arra a sötét helyre, amiből az életének kioltásával látott csak kiutat? Melyiket választja?
“Pisztoly a számban, a kertemben állok. Teljesen a saját akaratomból, a saját pisztolyom. Teketóriázok. Megtegyem? Ne tegyem? Kinek van még szüksége rám ezen a Földön, és vajon nekem van-e bárkire szükségem?” – részlet.
“Állok, bámulom a fickót, aki szívfájdítóan helyes. Ismét a torkomra forr a szó, ahogy a kék szempárba nézek. Gondolatban vállon veregetem magam, amiért egyáltalán bele merek nézni azokba a mélységeket ígérő tengerkék szemekbe. Végem van…” – részlet.
…” nem tudtam ellenkezni és nem is akartam, fegyvert szegezett rám és elég meggyőző volt. Életemben már másodjára nézek a fegyver csövébe. Megcsillan rajta a fény, én mégis a sötétséget látom a csőben és félve várom, hogy kibukjon a torkolattűz” …
“A lélegzetem is visszatartom, hogy halljam, az övé egyenletes. Lassan kikúszom mellőle az ágyból. Másodpercekig vagy percekig csak nézem. Egész este nem volt ilyen nyugodt az arca. Szemei és vonásai állandóan üldözéstől tartva kémlelték a világot ma este. Most csak a hűs huzat, ami a testéhez ér, nyugalom és béke szállta meg. Egy légy zizegteti szárnyait, hangja elhal az egyenletes szuszogás mellett. Halomba dobált ruháim felkapom, kezem a kilincsen matat, és még eközben sem merem levenni a szemem róla. Attól tartok, elillan az álma, rettegek, mit mondanék, ha felébredne. Ha tétova kék szemét rám emelné, és ezzel is ezer és egy szó hagyná el a száját… kimondatlanul. Félek. Inkább rettegek. Megbántam-e? Dehogy! Megtenném-e megint? Persze!
Kitapogatom a fegyvert. Ott van, ahol hagytam, oly könnyű lenne, és mégis oly piszok nehéz! Csak egy lövés innen a szívbe, ami éppen kint van a takaró alól. Talán fel sem eszmélne, mire vége lenne. Könnyem csordul, nem bírom megtenni. Olyan sokat jelent és olyan hamar lopta magát a szívembe! Amennyire a könnyfátyol engedi, körbekémlelek a szobában, mindent jól az emlékezetembe vések. A tegnap éjszaka képei, ahogy egymásnak estünk. Mindig kérdő tekintete… Mennem kell, későre jár. Mégis ráemelem a fegyvert, a szívére célzok, ahogy tanították. Kicsit lentebb, mert visszaránt. Tudom, hogy nem merem megtenni. Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá. Pedig olyan nagy az ár, amit fizetnem kell a gyávaságomért. Mintha érezné… a szeme kinyílik…”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.