Hideg/fejjel
A Donovan birtokon felnőni nem éppen egy leányálom. Habár Jade minden pillanatát élvezi a kétkezi munkának, a koránkelésen kívül, dédelgetett álma mégis, hogy színésznő lesz belőle… Ezért alig válik nagykorúvá, amikor egy éjjelen elszökik a birtokról és vissza sem néz, tíz viszontagságos éven keresztül. Túl nagy árat fizetett ezért a tettéért… A szívét hátrahagyva végül odament, ahol az egész elkezdődött: haza… De a múlt árnyai nem engedik ilyen könnyen, ezúttal nem… Vajon hol találja meg a boldogságot? A birtokon vagy a színpadon? Megtalálja-e egyáltalán? Jade hazatérése után végre kezdtek helyre jönni a dolgai, vagyis azt hitte… Hétköznap a színpadon, hétvégén a birtokon találta meg az egyensúlyt és a boldogságot. Egészen addig, amíg a rémálom nem kezdődött el ismét…
Sok rossz döntést hoztam életemben. Vagy inkább csak azt…
Elszöktem a béklyóktól… a szüleimtől…
Függőség… Függőség…
Aztán minden megváltozott… végre megtaláltam önmagam… A szerelmet… A legjobb barátomat… A boldogságot…
Te mindent el akartál venni tőlem. Majdnem az életemet is. Azt akartad, hogy szenvedjek. Tudhatnád, hogy nem olyan fából faragtak, a végén úgy is elkaplak…
”…nézett rám a gyönyörű kék szemeivel, amibe most megint visszatért az a régi kétely. Annyira sajnáltam…Végül elhajtott. Meg akartam neki írni, hogy mi történt, hogy miért csináltam mindezt, amikor a sötétből előugrott egy alak, csak az árnyékot láttam, de mire megfordultam volna, elsötétült előttem a világ…”
Részlet a könyvből
…”Steve pisztollyal a kezében kényszerít, hogy beszálljak a kocsiba, ahol Tom fejéből szivárog a vér, életjelet nem ad. A sikoly a torkomra forr. Végül megszólalni sem bírok. Beülök az autóba. Kezem összekötötte, szám leragasztotta. A visszapillantó tükörben látom rémült tekintetem és Steve őrült vigyorát. Próbáltam lecsillapodni, hátha megjegyzem merre megyünk, vagy hová. De a pánik annyira elragadott, hogy alig bírtam felfogni valamit a környezetemből. Tom továbbra sem mozdult. Steve végig beszélt, de nem nagyon értettem, hogy mit. Folyton vigyorgott. Én meg rettegtem. Rettegtem, hogy Tomnak baja lesz. Hogy ez az elmeháborodott megöli. Velem mit tehetne, amit eddig még nem tett meg? Nem magamat féltettem. Ha meg akart volna ölni, már megtette volna. Ennél betegebb dolgot eszelt ki, már csak az a baj, hogy tudja, hogy nekem Tomon keresztül tud fájdalmat okozni. Ezért voltam én rémült. Körülbelül egy órát mentünk, déli irányba. Egy gyártelepen állt meg, ahol sok elhagyott épület volt egy csomóban. Egyikben sem égett a villany és mozgolódásnak egyáltalán nyomát sem láttam. Ipartelepnek tűnt még a kilencvenes évekből. Amelyiknél megállt, ahhoz sajnos kerítés is tartozott. Kiszállt, hogy kinyissa a kaput és az épületen lévő rácsot. Mintha autószerelőműhely lett volna valamikor. Vagy árurakodás miatt lehetett beállni autóval az épületbe. Abban a helyzetben, nem tudom ezek egyáltalán miért futottak át az agyamon. Próbáltam lökdösni Tomot, hátha ad valami életjelet, de meg sem mozdult. Hamar kinyitotta és a rácsot is gyakorlott mozdulattal tolta fel. Aztán a kocsival beállt. Visszazárta a kaput és a rácsot is leengedte. Csak ezután nyitotta ki az ajtót és kapcsolt világítást. Nem volt ott más rajtunk kívül. Egy asztalon szerszámok sorakoztak és nem autó szereléshez valók, inkább kínzáshoz. Egy matrac a csupasz padlón. Kirángatta Tomot és rám parancsolt, hogy szálljak ki. Ablakok bedeszkázva, senki nem tudta volna megmondani, hogy van bent valaki. Villanykörték csüngtek a plafonról. Hideg volt, rideg, üres. Két szék volt még és a berendezési tárgyaknak vége is szakadt. Nem tudtam beszélni, mert le volt ragasztva a szám és nem is úgy nézett ki, mintha le akarná venni. A rémülettől az orromon kapkodtam a levegőt…”
Értékelések
Még nincsenek értékelések.